Álomszivárvány

Újévi fogadalom pályázat,eredményhírdetés

2012-02-16T11:08:00.003-08:00

http://amitsuttogaszel.blogspot.com/2012/02/eredmenyhirdetes.html

Eredményhirdetés

Összegzés

Hatalmas munka áll mögöttünk, írók, zsűrizők és olvasók mögött is. Úgy gondoltam, zárásképpen jó volna valami összefoglaló, visszatekintő gondolatfutam.

Ha türelmetlenek vagytok, görgessetek a lap aljára, mert most elkezdem az elejéről.

Amikor belevágtam, még nem tudtam, hogy a hólabdacsból ekkora lavina lesz. Pláne, hogy akkor még hó sem esett. Most meg...

Mindezt köszönöm Kósza Látomásnak, aki nagy lelkesen propagálta ezt a kis pályázatot, és ennek következtében a pályázati felhívás című bejegyzést több mint ezerszer tekintették meg ez alatt a másfél hónap alatt.

Sokan jelentkeztek a pályázatra, még többen küldték be művüket, hogy megmérettessék magukat, ismeretségeket szerezzenek, vagy egyszerűen csak kíváncsiak voltak az olvasók véleményére.

A beérkezett 43 novella mindegyike tartogatott valami nagyszerű felismerést számunkra. Gondoljunk csak arra, hogy a tizenhárom éves Johanna olyan novellát rittyentett elénk, hogy szemünk-szánk tátva maradt, vagy a hasonló korú Fehér Tímea milyen kedves mesével andalított el minket. Látható a két kislány beállítottsága közötti különbség, ám mindegyikük kiegyensúlyozott, pozitív lelki világról tett tanúbizonyságot. Egyébként ez is meggyőzött abbeli hitemben, hogy az írás nagyszerű hobbi egy tizenéves számára. Folytassátok, lányok!

Aztán jöttek az egy számmal nagyobbak. Meera Black történetében okosan, érzékenyen szólalt meg a főszereplő kislány, Violet novellájából is kitűnik, hogy ismeri az élet valódi értékeit. Orchidée és Veréb Árnika novellája nagy tehetségről árulkodik. Remélhetőleg kellő kitartással sokra viszik majd ezen a pályán. Az egyetlen fiú ebben a korosztálybanMatt Jarow volt, aki frappánsan oldotta meg a fogadalom kérdést, és felnőtt, gyakorlott írók is megirigyelhetik tudását.

Narmiraen egy kedves, kutyás történetben mesélte el egy románc végét. Barby Woodsegy egész világot épített fel a kicsit több, mint két oldalon. Gyöngyvér humora páratlan, a megoldása megmosolyogtatott, amit nagyon köszönök neki. B(o)londe stílusa olyannyira egyedi, hogy „messziről, sötétben” is felismerném. Kívánom, hogy mindenki így meg tudja találni a hangját, mint ő!

Nia egy szép, sejtelmes éjszakát mesélt el lírai hangon. Berkes Tímea pedig felállította a rövidségi rekordot egy amúgy nagyon ügyesen megírt minivalamivel. Susi és Fehér Elena Fahny bepillantást engedtek egy-egy kedves lány mindennapjaiba, Mili pedig meghökkentett minket egy zokniba csomagolt álommal.

Freeb, Lylia Bloom és Dawn Silver népszerű bloggerekhez méltón kiváló novellákat hoztak nekünk. Készülhetnek a könyvkiadók, hogy elkezdik őket ostromolni a jobbnál jobb regényekkel. Ahogy Artair McKnight is feni már rájuk a fogát, nem alap nélkül. Vantellaegy egészen új és meglepő hangot ütött meg, amiért buksisimogatás jár. Szeretjük a jól csengő, friss hangokat.

A fogadalom téma sokféleképpen felmerült a novellákban. Pop Larissza nem tett fogadalmat, de azt betartotta. Amíg Vígh Renáta felbuzdított arra, hogy igenis megéri a fogyókúra, Ignácz Zsuzska sokkolt minket a fogyókúra káros következményeivel. A sokkolást még a legelején Stephen Gardener kezdte, aki egy kis pszichot hozott nekünk, bár abban senkit nem téptek szét. Vagy mégis? A sokkolásról jut eszembe Tóth Enikőszilveszteri malaca is. Hümm! Őt is széttépték. :(

FFG egy kis fantasyt küldött a pályázatra. Halhatatlan, kicsit habókos lordjának küzdelmét a halandóságért szívesen figyelemmel kísérnénk a továbbiakban. Ezzel szemben Viky egy valóságszerű élettörténetet mesélt el. Nagisa Moore a romantikus szívűeket melengette a tűzijáték fényénél. Nyíri Eszter megtoldotta a romantikát egy kis fanyar humorral és jegesedő végtagokkal.

Ízelítőt kaphattunk Kósza Látomás szikár stílusából, tragikus karaktereiből. Ő megmutatta, hogyan kell kevés szóval sokat mondani. A hölgyek is brillíroztak. Csillag Emília ésAmélia egy-egy szeretetteli novellát hozott nekünk, GeoKata kicsit retrós hangulatú írása megfogadandó tanulságot tartalmazott. LauraL Delarmée tragikus kimenetelű novellája nagy hatással volt a közönségre. Leila Leslie táncba vitt minket. Milena Marché egy érzékeny nő lelki küzdelmét mutatta be, főleg önmagával. Remélhetőleg itt is egy regény megszületése mellett bábáskodhattunk. Király Csilla mosolyogtatóan osztotta meg velünk egy falusi disznótor eseményeit. Hozzá hasonlóan Nurse is varázsolt egy kis mosolyt az arcunkra. Részemről hálás köszönet érte! Egy mosoly mindig jókor jön. ;)

Napoleon Junior egy döbbenetes karaktert ábrázolt. Demeter Attila bedobott minket sznobék nappalijába, ahonnan felháborodva távoztunk. Itt már csak az angyalok segíthettek. Kellett a csoda, amit L.E. Friderika varázsolt a képernyőre nekünk.

Mert angyalok igenis vannak, ezt Craz novellája óta tudjuk. :)

Köszönöm minden pályázónak a színvonalas műveket. A zsűritagoknak soha nem fogom tudni meghálálni az a rengeteg munkát, lelkesedést és kitartást, amit kaptam tőlük. Keiko,Rica, Diara, Gyöngyi! Ezer köszönet!

Ahogyan Nem Tomnak is, aki csak becsöppent ide, de hamar feltalálta magát. Köszönöm, kedves Nem Tom! (Szerintem nem is olyan harapós az a farkas.)

Jár egy külön köszönet Demeter Attilának is, aki lelkiismeretesen kommentelt minden novellánál, ezzel buzdítva és segítve az írókat.

Ide most azt terveztem, hogy idemásolok 43+5 köszönömöt, de mielőtt paradicsommal dobálnátok a képernyőt, inkább kihirdetem az eredményt.

Az újévi fogadalom pályázat helyezettjei:

I. helyezett: Vantella
A Könyvbarlang Antikvárium 5000 forintos vásárlási utalványát nyerte.

II. helyezett: LauraL Delarmée
Rica Whimsy felajánlásából a Szárnyalás c. antológiát és egy nagyzsuzska ékszer könyvjelzőt nyert.

III. helyezett: Nyíri Eszter
Egy nagyzsuzska ékszer könyvjelző nyertese lett.
Mindhárom helyezett novelláját Ár Gyöngyi szerkesztő, az írókkal együttműködve megszerkeszti.

További díjazottak:

Ár Gyöngyi különdíját kapja: B(o)londe
A szerkesztés mellé Lahara illusztrációját nyerte.

Az ifjúsági kategória győztese pedig: Veréb Árnika
Egy eredeti, dedikált, legeslegutolsó példány Napló lightot nyert tőlem. :)

A kapcsolatot a következő napokban felveszem a nyertesekkel.

Az eredményt a pontozás alapján alakítottuk ki. Mivel nem szakmai zsűri vagyunk, a díjat közönségdíjnak lehet felfogni. Egy öttagú közönség díja. :)

A pályázaton 100 pont feletti eredményt (tehát kiváló eredményt) értek el:

Craz

Demeter Attila

Orchidée

Milena Marché

Nurse

Artair McKnight

Lylia Bloom

Dawn Silver

Matt Jarow

Leila Leslie

Viky

Ignácz Zsuzska

B(o)londe

Gratulálok mindenkinek!

Áttekintő

2012-02-15T12:08:00.000-08:00

A mai napon végre elolvashattam Haidey blogján az Újévi fogadalom cimű irodalmi pályázat eredményhirdetését.
Nem értem el helyezést, de ez nem zavar.
Sokkal többet kaptam,tapasztalatot.Dicséretet is persze. :)
Sok emberrel megismerkedhettem, akik inspiráltak/inspirálnak. Mennyi tehetség van ebben az országban!

S újabb löketet kaptam az íráshoz.Elsősorban a pályázatnak köszönhetem,másodsorban meg egy ismerősömnek, aki olyan csodaszép festményeket mutatott egy nagyszerű művésztől, hogy.... :) Ma sem fogok tudni aludni, helyette írok. :P

Úgy tervezem hétvégén komolyan nekiállok a munkának.
Héra naplója, A Föld öröksége, Amazonok és kalózok, A türkiz kristályszívek

Ezekkel a regényekkel akarok majd foglalkozni az elkövetkező hetekben.

Héra naplójából újabb részt ismerhettek majd meg.

A négy részes regényfolyamomnak az első részéből akarom megírni a legeslegelső fejezetet. Már félig-meddig kész van, de befejezem és elküldöm majd véleményeztetni.

Folytatom az Amazonok és kalózok begépelését és átírását.

Úgyszintén ezt teszem majd a Türkiz kristályszívekkel is.

Kellemes estét kívánok!

Üdv: Fahny

üdv

2012-02-15T11:56:00.001-08:00

Üdv Vantella! :)

:)

2012-02-12T11:10:00.002-08:00

Van egy új követőm!
Szia Zsuzsyb! :)

Újévi fogadalom novella pályázat: A novellám

2012-02-12T11:10:00.001-08:00

http://amitsuttogaszel.blogspot.com/2012/02/feher-elena-fahny-draga-naplom.html

Fehér Elena Fahny - Drága Naplóm!

Végre csönd van. Elaludt a világ. Csak én vagyok ébren, mert nem jön álom a szememre. Gyönyörködök az éjszakában hajnali háromkor.

Ő már álomvilágban jár. Békésen szuszog és néha horkant. Kicsi szerelmem…

Felkeltem a meleg ágyikóból és kilopóztam a konyhába, hogy veled, s magammal lehessek.

Sokan újévi fogadalmat tesznek január elsején, amit jobb esetben betartanak egy hónapig. Ám legtöbbnél a nagy lelkesedés nem tart sokáig.

Nekem mi legyen a nagy újévi fogadalom? Egész nap ezen gondolkoztam, de nem jutottam semmire. Jobban hallgassak a megérzéseimre? Vagy jobban szeressem önmagamat? Esetleg éljek az álmaimnak? Legyek rendezvényszervező vagy kulturális igazgató? Úgy szeretnék emberekkel foglalkozni, de nem úgy mint most. Meg akarom nevetetni őket. Elfeledtetni velük, ha csak kis időre is a fájdalmakkal teli életüket. Azt akarom, boldogok legyenek és elégedettek.

Nem hiszem, hogy egyik álmom is járható út lenne számomra közeledve a harminchoz. Nem lehetek önző. Nekem most már a család és a munka kell, hogy az első helyen álljon. Nem igaz? Ezt várják el a nőktől. S valahol igazuk is van. Egy nőnek otthon a helye. Tartja a mondás. A társadalom sietett, mert megszólják azokat, akik „öregen” szülnek. Bár manapság mindent meg lehet csinálni, csak pénz legyen. Engem amúgy is megriaszt a terhesség. Nem is tudom elképzelni magamat nagy hassal. Pláne nem egy babával a kezemben! Habár barátnőm, aki ugyanannyi idős, mint én, már alig várja, hogy teherbe essen. Ő is más helyzetben van, mint én. Kicsit irigylem, de ugyanakkor büszke is vagyok rá.

Mégis ez lenne számomra az újévi fogadalom? Megtanulni sütni-főzni, rendbe tartani a lakást és nem utolsósorban dolgozni? Mindezt egy szó nélkül lehajtott fővel, üres fejjel? Milyen a jó háziasszony és feleség? Dolgozik reggeltől estig. Hazaér főz, mos, takarít és éjjel meg könnyűvérű, hogy megmaradjon a tűz a szerelemben. Tényleg ez a követendő példa számomra? Azt látom, hogy képtelen lennék erre. Már most fáradt vagyok, akkor mi lesz még pár év múlva.

Hm…

Az álmaim szebbek, mint ezek az ócska gondolatok. A mának akarok élni következmények nélkül. Engem a fenti unalmas sorok nem elégítenek ki. Csak kétségbeesek, ha végigolvasom és beleborzongok, ha rágondolok ez a szürke sors vár rám.

Apropó. Mi is az a kielégülés? Egy háziasszonynak szabad megélnie ezt, vagy csak a férj kiváltsága? Ez csak egy kérdés volt. Választ nem várok.

Én már régen éreztem kielégülést, ha az összes lehetőséget végigveszem. Az életem nem nagy kunszt. Dolgozok és próbálok jó bejárónő lenni. Párommal ha szexelünk, amikor ugye nem fáradt, akkor valamikor jó, máskor azt kívánom, bárcsak végezne már. Ritkán én is élvezem. De utána legtöbbször, olyan ürességet érzek magamban, mintha fázna a lelkem. Még ritkábban nekem is sikerül kielégülnöm. Na akkor kajánul vigyorgok. Ez lenne az a szenvedély, amiről mindenki beszél? Hogy nagyritkán én is pihegve, kielégülten fekszek a karjaiban és azt kívánom, sohase érjen véget a pillanat? Nem tudom a választ.

Hisz ő szeret, akkor meg mi a baj? Teszem fel magamban a kérdést. Én is szeretem. Persze nem azzal a nagy érzelemmel, de ő mellettem van mindig, amikor szükségem van rá. Ennek ellenére úgy érzem, ez nem elég nekem. Nem tudok mellette kiteljesedni. Igen ez a jó szó rá! Szerinte csakis kizárólag otthon a helyem. Nekem támogatnom kell minden lépését, visszafelé ez már nem működik. Erre az utóbbi időben döbbentem rá.

Talán nem a megfelelő emberrel vagyok együtt? Lehet a következő lesz az Igazi? Amit még valószínűbbnek tartok, talán nem is létezik a lelkem másik fele.

Néha megtámadnak olyan gondolatok, amikről elhiszem megvalósíthatom őket. Szeretnék útra kelni és bejárni a világot egyedül, hogy magamra találhassak! Vajon, ha ezt megtenném, akkor találkoznék életem nagy szerelmével is? Ez olyan félelmetes ötlet. Inkább itthon maradok Vele.

Drága álmaim! Sok rossz helyzetből kihúztatok már, de csak pezsegjetek továbbra is a szelencében. Jó helyen vagytok ott. Néha elő veszlek és leporollak titeket, hogy ne érezzem magam egyedül. De szépen lassan meg kell ölnöm titeket, mert csak sanyargatjátok lelkemet.

Azt hiszem, megmaradok a család, munka párosítása mellett. Mert ezt kell tennem. Ez a követendő út számomra. Legutóbb is, mikor próbáltam az álmaim után menni csúnya vége lett. Ezt pedig nem akarom újra átélni. Nem akarok a szeretteimnek fájdalmat okozni. Ők megbecsülést, tiszteletet érdemelnek. A segítségük nélkül nem itt lennék, ahol most vagyok. Egy szép lakásban a szerelmemmel. Igen, ez lesz a leghelyesebb megoldás. Feladni álmaimat és igazi háziasszonnyá válni.

Búcsúzok drága Naplóm!

Köszönöm, hogy meghallgattál!

A te Hérád

Vélemények:

Keiko:

Nos, nem igazán tudom, mit írjak. Ez a szex ügy kicsit közönségessé tette a novellát számomra. Találtam vessző hibát, nem túl sokat, de találtam. A karaktered is eléggé élethű, bár kíváncsi lennék, mit történt, amikor az álmait követte. Kicsit furcsának találtam, hogy egy asszony álmaiban, aki férjnél van és szereti is őt, a kielégültség szerepelne első fokon. Na de mindenki más, nem? A novella jó volt, tetszett, attól függetlenül, hogy néhány dolog meglepett. Ajánlanám, hogy olvass sokat, hogy tovább fejlődhess. Csak így tovább!

Rica:

A Naplót író karakter kesze-kusza gondolatai teljesen átvették az irányítást. A bizonytalansága, a következetlensége rányomta bélyegét az írás szerkezetére is. Az E/1-ben való írás során túlságosan is azonosulhatunk a szereplővel, és nem tudjuk kívülálló szemmel nézni, javítani, színesíteni a novellát.

Diara:

Tudom, ismétlem magam… „A karakter nagyon élethű, … mégis hiányzott valami. Valószínűleg a cselekvés, a történés vagy helyette valami hatalmas érzelmi katarzis. Vagy az egyikre vagy a másikra nekem, mint olvasónak szükségem van, hogy kiemelkedő és emlékezetes legyen számomra az olvasmány.”

Emellett a stílust néhol kicsit erőltetettnek találtam, sok helyen pedig a fogalmazás volt zavaró számomra – pl. amikor amikor azt írtad „Engem a fenti unalmas sorok nem elégítenek ki.” – hiszen nem a leírt sorok azok, amik kielégítenek (vagy sem), hanem a felsorolt cselekvések, a felvázolt életforma.

És még egy megállapítás így a végére… Nem vagyok biztos benne, hogy tudatosan választottad-e a főszereplőt – Héra Zeusz felesége, a házasság és a gyermekszülés védelmezője – vagy csupán véletlen a névegyezés. Ha direkt történt, az dobna a dolgon, de akkor jobban tudatosítanod kellett volna valahogy.

Nem Tom:

Haidey:

Kissé túl intimnek éreztem, de nem volt rossz. Az írásod szép, érthető. A stílusod kezd letisztulni. Egy dolog hiányzott: a mondanivaló. Gyakorolj sokat!

Héra naplója (1)

2012-02-06T12:43:00.001-08:00

Kedves Naplóm!

Hogyan is kezdjem? Ez olyan furanekem, hogy vén fejjel naplót írok. Talán azzal kezdhetném, hogy az ódivatú„kedves naplóm” helyett keresek egy jobb megszólítást. Mi is lehetne ez?

Talán legyen „drága naplóm”? Nem.Ez olyan Szméagolos. A kis drágaság. Hm…

Vagy netalántán adjak nevet neki,mintha egy személyhez írnám soraimat? Á, akkor inkább már felhívom barátnőmet,hisz az ő agyament ötlete volt ez a marhaság. Úgy nevezte önkifejezés ésönmegtalálás. Kérem szépen én már régen kifejeztem önmagamat, mert ott vagyok,amiről nagyon sokan csak álmodozhatnak. Önmegtalálás. Fura szó. Már tudom, kivagyok. Na de barátném váltig állítja, azért vagyok folyton rosszkedvű, mertnem ismerem önmagamat. Ő már csak tudja, hisz lélekbúvár, vagy mi a szösz.

Mit is mondott? Hogyan kellelkezdeni a naplómat? Már nem emlékszem. Hiába, a sok szöveg között elveszettaz információ, Laurámnak köszönhetően.

Ó, de lüke vagyok, még le semírtam ki vagyok. Kezdjük itt.

A nevem Héra. Huszonkilenc évesnőnemű vagyok. Üzletkötőként dolgozok egy menő vállalatnál. Külsőmről csakannyit, én elégedett vagyok vele. Leszámítva a pár kiló súlyfeleslegemet.Reményeim szerint a következő hetekben megszabadulok tőlük. Lássuk, mi van még.175 centimmel átlagos magasságú volnék. Hosszú, vörös hajam van, amit gyakranbonyolult kontyokba rakok. Imádok kísérletezgetni! Nem csak ebben. Erről majdtalán később írok. Barátnőm szerint fontos írnom a szexuális életemről is.Ezzel kapcsolatban nem értettem vele egyet, de aztán jobbnak láttam bólogatni,mert sosem szabadultam volna tőle.

Hamarosan öt éve, hogy együttélek szerelmemmel. Pár hónappal a megismerkedésünk után össze is költöztünk.Szerelem volt első látásra. Mostanában az esküvőnket tervezzük. Remélhetőleg azidén meg is tartjuk.

Elkanyarodtam a lényegtől. Tehát„kedves naplóm” helyett mondjuk „titkos napló”. Titkosnak éppen nem titkos.Csak a családom, közvetlen környezetem és a munkahelyem nem tud róla. Ami nagyszerencse. Semmi kedvem azt hallgatni, mit olvastak tőlem. Elég ciki, ha folytonazon kell aggódnom, vajon mit gondolnak rólam. Én már csak ilyen vagyok.Parázok mindenen.

Most Laura büszke lenne rám!Őszinte voltam saját magammal, magamról! De ügyes vagyok és nagy hülye, hogybelementem ebbe a cirkuszi magamutogatásba. Bár ebben legalább jó vagyok.

Elfáradtam a naplóírásba.Elmegyek lepihenni.

Azt hiszem, maradok a „kedvesnaplóm” megszólításnál. (ásít)

Szép álmokat Naplóm!

Héra

Tervek

2012-02-05T09:18:00.000-08:00

Sziasztok!

Megértem azt a napot is,hogy immár négy rendszeres olvasóm van! Köszönöm a bizalmat. Igyekszem meghálálni. :)

Most a terveimről fogok írni.

Biztos láttátok már, hogy nyitottam egy új oldalt Héra naplója címmel. Hadd meséljek róla kicsit. Régebben írtam internetes naplót, de sajna abba kellett hagynom egyéb okok miatt. Azóta nem is próbálkoztam vele. Ez a napló ötlet úgy jött, mint derült égből a villámcsapás. S gondoltam egyet, miért ne? De! Ez a napló nem rólam fog szólni, hanem egy fiatal lány illetve nő életéről.

Ő huszonkilenc éves. Egy menő helyen dolgozik, mint üzletkötő. Élettársával majdnem tíz éve együtt élnek. Akár boldog is lehetne, de nem az. Hogy miért? Azt ő sem tudja, mivel képtelen megfogalmazni magának. Egy barátnője unszolására kezdi el írni a naplót. Először őrültségnek tartja, de idővel rájön ez sokkal több, mint napló. Lassacskán megismeri önmagát és rájön valamire, amit mélyen eltemetett magában.

És hogy miért Héra a lány neve? Héra istennő a család védelmezője. Ez a lány szereti a családját, de lelke mégsem hagyja nyugodni. Repülni akar. Ezt, hogy tehetné meg, ha emiatt mindent fel kellene adnia? Félelem, szeretet, álmok. Ez Héra naplója.

Terveim szerint minden héten rakok fel új fejezetet Héra naplójából.

Hamarosan újabb oldalt fogok nyitni. Van egy történetem. Csak írtam a fejemben hónapokon keresztül. De eldöntöttem, ideje leülni és megírni. Nem tudtam, hogyan lehetne az egyes fontosabb részeket szétszedni. Végül ez a problémám is megoldódott. Mivel a négy őselem fontos szereplők, ezért az első rész címe : A Föld öröksége lesz. Majd meglátjátok miért. Négy részesre tervezem.

Röviden pár szót róla.

Az egyik főszereplő a sok közül egy lány, aki rádöbben különleges képessége van. Több képessége van, amik idővel alakulnak ki benne. Rengeteg ellensége van, mivel olyan erők birtokában van, mint senki más. Ő testesíti meg az életet és a halált. Magába foglalja az összes erőt, tudást. Egy véletlen folytán derül ki, nem hétköznapi. Egy másik világ szülötte, de mindkét világban élni tud.

Természetesen van a regényben szerelem, szex, ármány, mágia, halál.

Végül nyitottam egy harmadik oldalt Amazonok és kalózok címmel. Ez elég régi történetem. Konkrétan a hetekben ültem le, hogy újraolvassam, begépeljem és átírjam. Nem lesz könnyű, mivel rengeteg dolgom lesz vele, de ez az első regényem és ideje befejeznem. Erre a legjobb hely a blogom lesz.

Röviden ennyi. :) Látjátok tervekben nincs hiány. Csak az időm kevés. Jobban mondva képtelen vagyok az időmet jól beosztani. Arra kérlek titeket, legyetek türelmesek! S végezetül szívesen olvasom a kommenteket! :)

Sziasztok!

2012-01-29T10:26:00.001-08:00

Köszöntöm az új követőimet! Jó olvasást!

új év

2011-12-30T08:23:00.000-08:00

Boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak!
Jövőre új történetekkel és gyakrabban frissülő tartalommal várlak titeket!
Üdv:Fehér Elena Fahny

:)

2011-12-26T02:34:00.001-08:00

Boldog karácsonyt!!!

üdv!

2011-12-09T12:34:00.001-08:00

Üdvözöllek Artair!
:)

Mikulás

2011-12-05T12:53:00.001-08:00

A téli bakancsok

2011-12-05T12:51:00.000-08:00

Ismét eljött az év vége és vele a december. S a december is magával hozta örömeit. A szeretet ünnepeit.

Mint minden évben most is elérkezett december eleje. Ez mindig megdobogtatta szívét. Bár már ötvenes évei előtt álló férfi volt, ennek ellenére még mindig szinte gyerekes türelmetlenséggel várta az év utolsó hónapját. A kedvenc ünnepei ekkor voltak: a Mikulás és a Karácsony. Nemcsak azért, mert ilyen alkalmakkor összejött a család, hanem azért is, mert szerettet ajándékozni.

Most is, mint már régóta minden évben, előkereste piros subáját, sapkáját, fehér szakállát, piros zsákját a szekrény legeldugottabb zugából. Igaz, a gyerekek már régen felnőttek már, mégsem volt szíve kidobni alkalmi kabátját. Minden évben megkérték barátai, hogy december 5-én látogassa meg őket, hadd örüljenek a gyerekeik és unokáik. És ő minden évben eleget tett ennek a kérésnek. Az utóbbi években viszont szinte már mindenkihez be kellett mennie. Így szinte észrevétlenül, de ő lett a kis város Mikulása, a gyerekek nagy örömére. Egyedül talán azt sajnálta, hogy idén még nem esett a hó.

Elérzékenyülve nézte piros kabátját.

- Milyen koszos! – ámult el, majd elindult a fürdő felé, hogy megtisztítsa.

Mikor végzett a ruha tisztításával és már fel is öltözött, akkor toppant be felesége és gyermekei.

- Hát ez a piros ruhájú, ősz szakállú öregember meg kicsoda? – kérdezte tréfálva felesége és megigazította férje ruháját. Büszke volt rá, hogy minden évben önzetlenül vállalta a Mikulás szerepét.

A felnőtt gyerekeik is sokszor besegíttetek Mikulás idején édesapjuknak. Tisztelték és nagyon szerették. Éppen ezért, idén egy meglepetéssel is kedveskedni akartak neki.

- Nagyon jól nézel ki ! – mondták,majd egyenként puszit nyomtak a Télapó piros orcájára.

Apjuk nevetve fogadta a dicséreteket, majd az előtérbe indult, hogy megtöltse üres zsákját azokkal a csomagokkal, amiket saját maga és családja készített a gyerekeknek. Családja segített a hátára emelni a súlyos zsákot. Végül ajándékként egy- egy szaloncukrot adott a Mikulás a feleségének és gyerekeinek.. Azok meghatottan fogadták az ajándékot, de most ők is készültek valamivel.

- Idén mi is készültünk ajándékkal. – a beöltözött Mikulás figyelmesen hallgatta őket. – Tudjuk, hogy a téli cipőd, amit ilyenkor használni szoktál, tönkrement. Szeretnénk egy új bakanccsal hozzájárulni, hogy a feladatodat elvégezhesd .- s azzal egy vadonatúj bakancsot adtak át a piros orcájú Mikulásnak. Ő boldogan húzta fel lábára. Sejtette, hogy családja sokáig gyűjtögethetett a téli cipőre. Hiszen sosem vetette fel őket a pénz. Majdnem napról napra éltek.

Vidáman búcsúzott szeretteitől és útnak indult. Minden házba be kellett mennie. Az ünnepekkor a legtöbb házba vendég gyerekek érkeztek. Olyan rokonok, akiket az ember évente csak egyszer vagy kétszer lát.

Az első ház, ahová betért, a szomszéd háza volt. Megállt. Megigazította ruháját és szakállát. Majd csöngetett. Fiatalember nyitott ajtót. Betessékelte. Ő belépett a meleg lakásba. Izgatott gyerekzsivaj fogadta.

- Hohoho. Szervusztok gyerekek. Megjött a Télapó. – mondta és belépett a nappaliba, ahol már ott álltak egymás mellett a kisebb és idősebb gyerekek.

- Gyere, ülj le Télapó! – szólt az egyikük. Ő leült, levette hátáról súlyos terhét és a szék mellé tette.

A felnőttek noszogatták gyerekeiket, hogy mondjanak verset vagy mondókát. A gyerekek eleinte kissé félősen, majd egyre inkább felbátorodva mondták, amit a Mikulás közeledtére megtanultak, hogy aztán majd megkaphassák jutalmukat. A Télapó egyenként ölébe ültette és figyelmesen végighallgatta őket. Szíve megtelt melegséggel, az ünnep varázsával, ahogy hallgatta a verseket.

Mindegyik gyermeket megdicsérte. Majd odaadta nekik a csomagot, amiben volt dió, mogyoró és minden földi jó.

Boldogan nézte a zacskókat izgatottan bontogató, de ugyanakkor az örömtől kipirult arcocskákat. Elköszönt és ment tovább. Még sok házba el kellett jutnia. Sok embert akart megajándékozni, nemcsak gyermekeket, hanem felnőtteket is. Nagyon elfáradt, mire az utolsó házból is kijött. Nem fázott. Jól felöltözött és a bakancs is melegítette.

- És most hová megy Télapó? – kérdezte vendéglátója, amikor kikísérte. Az alkalmi Télapó ránézett és elmosolyodott.

- Nincs több ház ? – felelt kérdéssel a kérdésre. Nem akarta elhinni, hogy ilyen gyorsan végzett volna. Mindig ez történt. Sose akarta befejezni az ajándékozást. Szeretett örömöt szerezni másoknak. Nem akarta, hogy befejeződjön a küldetése.

- Talán pár lépéssel arrébb még van egy ház, ahová betérhet. – fogott kezet a Mikulással a férfi, majd bement a lakásba, ahonnan vidám gyerekhangok szűrődtek ki.

A Mikulás a mutatott irányba indult. Emlékei alapján még kellett, hogy legyenek házak. S jól emlékezett. A kis város utolsó lakjához ért. Egy öreg, rozzant viskóhoz, de az ablakon kiszűrődő melegen pislákoló fény hívogatta. Kopogott, de nem jött válasz. Másodszori kopogásra egy öreg néni bújt ki az ajtón. Ősz hajszálai ezüstösen megcsillantak a házból kiszűrődő fényben.

- Jó estét. Én a Télapó vagyok. – mondta hangosan.

Az öreg néni elkerekedett arccal nézett rá, majd így szólt:

- Öreg, gyere csak! Az ajtónk előtt áll a Télapó!

A hívó szóra egy öreg férfi kukucskált ki az ajtón. Most már együtt néztek a Mikulásra. A Mikulásnak öltözött férfi jobbnak látta, ha kedvesen mond valamit.

- Én a Télapó vagyok és úgy hallottam, hogy maguk különösen jók voltak. Ezért is vagyok most itt. Szeretnék ajándékot adni maguknak.

Az öreg házaspár betessékelte a szegényes berendezésű szobába.

- Mit adhatnánk mi? – tudakolták,de ezt a kérdést inkább maguknak tették fel, mintsem a Mikulásnak. Nem vártak vendéget. Már régóta nem volt vendégük. Gyerekeik rájuk sem nyitották az ajtót. Már nem is tudták volna megmondani, mikor volt utoljára látogatójuk Mikulás napján. Magatehetetlenül néztek egymásra.

A Nagyszakállú egyáltalán nem volt zavarban. Úgy érezte magát, mintha régi, kedves ismerősökhöz jött volna, bár az idős házaspárt nem ismerte. Sose látta őket, pedig egy városban laktak. Szimpatikusnak találta az öreg párt. Egyszerű ruhájuk miatt is. Hiszen az asszonyon barna színű blúz, szoknya és fekete pontó volt, az öreg apón pedig sötét ing és nadrág és… A Mikulás szeme megakadt az öregember cipőjén. Az öreg és rongyos cipőn, amin lyukak éktelenkedtek. Hirtelen eszébe jutott egy ötlet.

- Tudnának adni egy pohár vizet? – kérdezte – Nagyon szomjas lettem. – magyarázkodott.

Az öreg házaspár egymásra nézett és bólintott. Nagyon megörültek, hogy valahogy mégis megköszönhetik a Mikulásnak, hogy betoppant hozzájuk.

- Azonnal hozunk vizet. – s azzal kimentek a szobából.

A piros ruhás megvárta, amíg a két öreg átmegy a konyhába.

Nem várta meg, amíg visszaér az öreg házaspár. Pár pillanat múlva kilépett cipője nélkül az utcára. Nem volt hideg. Nem fázott. Valami melegítette. Vastag zoknijában lépkedve tartott hazafelé. Életében most először érezte magát igazán boldognak és elégedettnek. Vidáman dudorászni kezdett egy karácsonyi éneket.

Hirtelen valami hideg ért az arcához. Felnézett. Hópelyhek szállingóztak az égből. Nevető, csilingelő, apró hópelyhek.

Téli kép

2011-12-02T13:16:00.001-08:00

Őszi kép ajándékba

2011-11-17T12:35:00.001-08:00

Szia!

2011-11-17T12:32:00.001-08:00

Szia Haidey!
Üdvözöllek nálam!
:))

Üdvözlés!

2011-11-16T01:06:00.001-08:00

Szia Zsuzsyb!
Üdvözöllek a blogomban. Köszönöm, hogy te vagy az első feliratkozóm!
:))))
Szép napot!
üdv: Elena

Egy kis család viszontagságos útja

2011-09-12T01:52:00.000-07:00

Egy kis család viszontagságos útja

Igaz történet nyomán

Mikor kérdezem csak mosolyog. Nem válaszol. De én nem hagyom magam, és tovább faggatom a mamámat. Papám a felesége mellett ül. Ők ketten sok mindent átéltek. Ám én életük legérdekesebb két hetére vagyok roppantul kíváncsi. Nagyon kíváncsi. Végül mamám belekezd meséjébe. Én figyelmesen hallgatom őt. Meglep, hogy milyen jól emlékszik a történtekre. Ezeket az emlékeket nem lehet egyhamar elfelejteni. A leírtak valóban megtörténtek.

Az ég sötét volt. Mintha bármelyik pillanatban hatalmas felhőszakadás következhetne be. Pedig erre az évszakra jellemző az eső. 1956 ősze volt. Ám ez az ősz nem hasonlított a többihez. Valami más volt. Valami volt a levegőben.

- Vigyázzatok magatokra! – mondta aggódva valaki a tömegből. Bár mindenki könnyes szemekkel búcsúzott szeretteitől a kis falu vasútállomásán. Volt, aki csak pár napra látogatta meg családtagjait, akadt olyan, aki a betakarításban segített rokonainak. Más csak azért jött ide, hogy nyugalmat találjon. Hiszen ebben a faluban a 20. század információközlési vívmányai hiányoztak. Itt nem volt se televízió, se rádió. Újságolvasásra sem jutott idő. Így maradtak a vidám családi és baráti beszélgetések a tollfosztás alatt.

Ám ettől a héttől kezdve rossz időt jósoltak, így aki messzebb lakott, ezzel az október 23-ai, kora hajnali vonattal indult haza. Magas, nyurga fiatalember – a forgalmista - intett a kis mozdony vezetőjének, hogy indulhat. A kis nyomvonalú, fapados mozdony - vicinális, a helyiek csak így hívták - fehér, sűrű füstöt pöfögött ki magából. Elhagyta a falu nevét viselő Viss táblát.
A kalauz egy fiatalasszonyhoz fordult.

- Minden rendben van? – érdeklődött.

- Igen, köszönöm – válaszolt a fekete hajú, csinos nő, ölében egy négyéves szőke fiúcskát tartva. Vele szemben magas, erős és szintén fekete hajú férfi ült, a férje. Ha valaki ránézett, akkor az a benyomása lehetett, hogy ő egy rendőr, csak nincs egyenruhában. Mindhárman kinéztek a kis ablakon. Elgondolkodva figyelték, hogy futnak a fák a vonat mellett.

A fiatalasszony nagyot sóhajtott. Az elmúlt hetekre gondolt. Fiára nézett, az már édesen szuszogott.

- Milyen nyugodtan alszik. Hála Istennek már nincsenek asztmás rohamai – gondolta, miközben ránézett. A nyár elejére emlékezett vissza, mikor az orvos asztmára gyanakodott a fiúnál. Ő tanácsolta a levegőváltozást. Ők Vas megyében, Körmenden laktak, de voltak rokonok Visson. Férje családja ugyanis ott élt, a tokaji- és zempléni hegyek lábánál, Borsod - Abaúj - Zemplén megyében. Még örültek is a kisfiúnak. Ő viszont akkor örült, mikor hat hónap után ismét láthatta fiát épségben és egészségben. Már hiányzott nekik a gyerekhang otthon. Így úgy döntöttek, még a rossz idő előtt hazahozzák gyereküket. A betakarításban is segítkeztek. Az átszállás után a vonat elhagyta Sárospatak névtábláját is. Csak most tűnt fel neki, hogy milyen kevesen utaznak és a kis gőzős mennyire lassan halad. Máskor pár óra alatt a fővárosban voltak. Most viszont olyan volt, mintha hátrafele haladnának.

Közeledtek Miskolchoz. A velük szemben haladó vonatból utasok kiabáltak ki.

- Forduljatok vissza! Pesten kitört a forradalom! – ám ők nem szálltak le. Nem fordultak vissza. Azt hitték, hogy nem lesz hosszú forradalom. Nem is sejthették, hogy az egy napos útból két hét lesz.

A vonat délben begördült a Rákos rendezői vasútállomásra és nem ment tovább. A kis család leszállt a többi utassal együtt. Keresték azt a gőzöst, amivel hazamehetnek. Kedd lévén furcsa volt, hogy a vonatok üresen álltak a síneken. A férj megszólalt:

- Erzsi, megkérdezem, melyik vonat indul a Dunántúl felé.

- Jó. Majd mi itt megvárunk, Józsefem- válaszolt a feleség. Amíg vártak leültek egy padra és figyelték az embereket. Kis idő múlva visszaért József.

- Talán majd késő délután már mennek a vonatok – mondta. – Addig körbenézhetnénk a környéken- indítványozta. Erzsébet bólogatva támogatta az ötletet.

- Gyere Pistike! Sétálunk egyet. Megnézzük a házakat- hívta Erzsébet a fiát. A kisfiú engedelmesen megfogta anyja kezét. Vagyis csak akarta, mert szülei keze tele voltak csomagjaikkal. Így csak szülei mellett sétált minden zokszó nélkül az egész úton. Nem kérte, hogy vigyék.

A vasútállomástól nem messze, a rákoskeresztúri temető mellett, egy kis utcában pihentek le. Megebédeltek az árokparton ülve.

Lassan esteledett. József elindult, hogy érdeklődjön, mikor indul vonat. Talán jó óra is elmúlhatott, amikor csalódott arccal visszatért.

- Nem indulnak vonatok. Azt mondják a forradalom miatt mindenhol sztrájk van. Senki nem tud semmit – leült. Gondolkodóba esett a fiatal pár, mit tegyenek. Fiuk semmit sem fogott fel a történtekből, vidáman játszott. De egyre jobban telt az idő, és egyre hidegebb lett. Lassan már teljesen beesteledett. Ekkor, mintha csoda történt volna. A ház ajtaja, amely előtt ültek, kinyílt és egy idős házaspár szólította meg őket.

- Kedveskéim, maguk nem idevalósiak ugye? – kérdezték.

- Nem. Mi Körmendiek vagyunk. Vissról jöttünk vonattal. Haza akarunk menni, de nem indulnak vonatok. – mondták a fiatalok. Az idegenek töprengőn néztek egymásra, majd a férfi megszólalt.

- Ha akarják, akkor mi tudunk alvóhelyet biztosítani ma éjszakára, nehogy a kisfiú megfázzon.

A fiatalok hálásan megköszönték a segítséget. Takaros kis házba invitálták be őket.

- Hívjanak csak nyugodtan Lászlónak. A feleségem neve pedig Mária. A közeli téglagyárban dolgoztunk. Ezt a házat a téglagyári munkásoknak építették – tájékoztatta vendégeit.

- Nyugodtan alhatnak nálunk. A gyerekek rég elköltöztek. Csak ketten lakunk itt. Van hely maguknak is- kísérte be őket egy kis szobába az idős asszony. Valószínűleg nappalinak használták. Egy szekrény, kanapé és középen kis asztal volt a berendezés.

- Nagyon szépen köszönjük- hálálkodott József.

- Ugyan már! Szívesen segítünk. Nem akarjuk, hogy a kisfiú megfázzon – mondta Mária a fiú felé fordulva, aki az anyja kezét szorongatta. A kis család nagyon elfáradt. Így nem csoda, hogy amint kényelembe helyezték magukat, azon nyomban elnyomta őket az álom.

A fiatalok bíztak abban, hogy másnap folytathatják útjukat. Ám teltek a napok, és ők nem tudtak hazamenni. A forradalom nem zajlott le egy nap alatt, mint ahogy gondolták. Ők csak annyit érzékeltek az utcai összecsapásokból, amennyit vendéglátójuk házához lehetett hallani: szüntelen puskaropogást, dörömbölést, üvöltéseket. Éjszaka pedig a fényeket a közeli temetőben. Nem mertek még az utcára sem kimenni. Így csak a sűrű lécű kerítés mögött nézték, ahogy egyre több szekér megy be a temetőbe. De nem üresen, de nem is étellel, még csak nem is ruhákkal, hanem emberi holttestekkel megrakodva.

A vendéglátók minden éjjel a Szabad Európa rádiót hallgatták. Ők így tudták követni nemcsak a pesti, hanem a vidéken történt eseményeket. Tudták, ez a rádió mindig az igazat mondja. De csak titokban volt szabad hallgatni. Mindig késő este vették elő a rejtekhelyről. Odakucorodtak a készülék elé, úgy hallgatóztak. A legújabb híreket elmondták a vendégeiknek is. De azok nem kapcsolódtak hozzájuk. Ők csak minél előbb haza akartak érni.

- A forradalmat ellenforradalomnak minősítették - mondta egy nap László.

- László bátyám, nem tudja, mikor indulnak vonatok a Dunántúlra? – kérdezte József – Már egy hete vagyunk itt, és szeretnénk végre hazaérni. Nem akarunk több gondot okozni.

- Nem, semmi hír. A közlekedés teljesen megbénult, mert sok helyen sztrájkolnak –volt a lehangoló válasz.

Erzsébet éppen ebédet készített. Már nem sok ennivalójuk maradt. Ami volt, azt félretették a fiuknak. Már csak emiatt is szerettek volna végre hazaérni. Ételt nem akartak kérni vendéglátótóiktól. Tudták, azok is olyan szegények, mint ők. Nem akartak még jobban a terhükre lenni. De nem csak nekik volt vészesen fogyóban az élelmük, hanem a vendéglátóiknak és a szomszédoknak is.

- Férjem- szólította meg Mária Lászlót – kérlek menj, vegyél kenyeret és lisztet.

- Jó, elmegyek - mondta László, majd vendégei felé fordult.- Maguknak kell valami? - kérdezte.

- Én is megyek magával. Utána akarok érdeklődni, megy- e valamilyen jármű a Dunántúl irányába- fordult József fiatal felesége felé, majd ő is kilépett a ház ajtaján. Odakint a szomszéd férfiak beszélgettek. Ők is élelmet akartak venni. A két férfi csatlakozott hozzájuk. A férfiakból álló csoport elment a belváros felé vezető úton. Pár óra múlva vissza is értek csomagokkal megrakodva.

- Erzsi, azt hiszem nekünk indulni kellene. Talán már haza tudunk menni- mondta miközben kitette az asztalra az élelmet.

- Szerintem is meg kellene próbálni a hazautat - helyeselt Erzsébet. Vendéglátóik nem akarták visszatartani őket. Így összecsomagoltak, élelmet pakoltak be táskáikba és kiléptek az utcára.

- Vigyázzanak magukra gyermekeim! – puszilta meg őket aggódva az idős asszony

- Ha hazaértek, írjanak nekünk - mondta László, miközben kezet fogott Józseffel.

- Írunk és köszönünk mindent! – búcsúzott a kis család.

Hosszú út állt előttük. Be kellett menniük a fővárosba, mivel egy ember, azt tanácsolta nekik, hogy menjenek a Keleti - pályaudvarra.

- Egy héttel a forradalom kirobbanása után, remélhetőleg a közlekedés is újra megindult már – mondta a munkás kinézetű férfi.

Szerencséjükre egy szekér hajtott el mellettük és a hajtó engedélyével felkapaszkodhattak rá. A szekeret hajtó férfi nem a városközpontba tartott. Egy pár óra múlva leszálltak, megköszönték a segítséget, majd tovább folytatták útjukat gyalogosan csomagjaikkal a kezükben és mellettük sétáló fiukkal. A kis család mikor beért a pályaudvarra, látták, hogy a vasutasok nem dolgoznak. Gondolták, elmennek a Déli pályaudvarhoz. Azt remélték, hogy a város közepén elhelyezkedő vasútállomásról már indulnak vonatok a Dunántúl felé.

Útjuk közben sok emberrel találkoztak. Mindenki ment valahova, de ők nem tartottak velük. Az ő úti céljuk Körmend volt. Éppen a Rákóczi úton mentek. Mindenhol fegyveresek, tankok, lerombolt épületek látványa fogadta őket. Tudták, a Déli pályaudvar a főváros másik felén van. Át kellett kelniük valamelyik hídon.

Ám magával sodorta őket az embertömeg. Nem volt más választásuk. Arra mentek amerre tudtak. A híd teljes szélességében hömpölygött az emberfolyó. A kis család csomagjaikkal megrakodva a híd szélén ment. Így szemügyre vehették az öreg Dunát. Lassan átértek Budára. Szűk utcácskákon vezetett útjuk a pályaudvarhoz. Sétájuk közben mindenhol a rombolás látványa tárult eléjük. Romos épületek, betört ablakú kirakatok és boltok mellett mentek el. Az utcákon rengeteg szemét és véres pocsolyák voltak. Néhol helyen rongyokkal letakart holtestek feküdtek.

Nagy nehezen megtalálták azt, amit kerestek. Ám nem volt szerencséjük. A vonatok itt is bánatosan rostokoltak. József egy fiatal fiút állított meg. Annak még a bajusz sem pelyhedzett az arcán. Mégis különleges lázban égtek a szemei. A szabadság mámorában.

- Meg tudnád mondani, hogy megy-e valamilyen jármű a Dunántúl felé?

- A Dunántúl felé? – kérdezett vissza az. Hátán puska volt. Valószínűleg ő is a forradalmárok közé tartozhatott.

- Igen, a Dunántúl felé. Mi Körmenden, Vas - megyében lakunk. Szeretnénk hazajutni – szólt kissé ingerülten József. Az elmúlt hét összes bizonytalansága benne volt szavaiban. A fiú is észrevette, hogy az idegen kicsit ideges. Segítőkészen válaszolt:

- Próbálják meg a Móricz Zsigmond körteret. Azt tudom, hogy onnan mennek teherautók vidékre, többek között Dunántúl felé is.

- Hol van az a tér? – tudakolta Erzsébet.

- Menjenek ezen az utcán egyenesen! Sokan akarnak valamerre elutazni. Főként a Dunántúl felé. Biztos találnak autót, amellyel haza tudnak menni – mondta.

- Köszönjük- hálálkodott a fiatal család.

- Remélem mihamarabb hazaérnek- búcsúzott el tőlük a fiú.

Józsefék követték a fiú útmutatását. Kora délutánra megtalálták a Móricz Zsigmond körteret. Az útbaigazítást adó fiúnak igaza volt, a tér tele volt teherautókkal, rajtuk pedig utazókkal. Mindenki ment valahova. Kérdezősködtek, melyik autó megy arra amerre ők akarnak. Volt olyan kocsi, amely a Dunántúl felé indult, de annyira tele volt, hogy ők már nem fértek fel rá. Végül sikerült egy járműre felkapaszkodniuk, amely Székesfehérvár felé tartott.

Az autó legtetején utaztak. Két nap telt el, mire meglátták Székesfehérvár névtábláját. De a megpróbáltatásaiknak itt még nem lett vége. A teherautó megállt, megérkezett úti céljához. Ők leszálltak és szállást kerestek éjszakára. Egy ember azt tanácsolta nekik, keressék meg a Videoton munkásszállót. Azt az épületet átmeneti szállóvá alakították az utazóknak. Megfogadták a tanácsot. Átmentek a városon. A város csöndes volt. Nem hasonlított Budapesthez. Mintha nem is forradalom lett volna alig egy hete az országban.

Kedvesen fogadták őket. Bár ebben az épületben is sétáltak civil fegyveresek. Mindegy jelezve, hogy tüntetés is történt a városban. Ám mostanra lenyugodtak a kedélyek.

A háromtagú családnak megmutatták alvóhelyüket. A mellettük lévő ágyakon három diák ült: egy lány és kettő fiú.

- Maguk hova tartanak? –érdeklődött az egyik fiú.

- Mi haza megyünk. Körmenden, Vas - megyében lakunk- felelt József, de nem tudtak sokáig beszélgetni, mert egy fegyveres megszólította őket.

- Kérem az igazolványokat! – mondta nyers hangon a magas férfi. Mutatták a papírjaikat. Az sokáig nézegette az iratokat. Végül megszólalt:

- Maguk kövessenek! – mutatott a három férfira, a két fiúra és Józsefre. Azok követték a fegyveres férfit. Talán jó óra is eltelhetett mire visszaért József. Erzsébet aggódva érdeklődött, mi történt:

- Az ávósokat keresik. Az ávósok rendőröknek vagy mentősöknek álcázzák magukat. Őket akarják elkapni. Mivel rendőr vagyok, ezért kellett olyan sokáig maradnom. A két fiatal fiút nem engedték vissza. De engem igen, mert ti itt vagytok nekem – nyomott egy puszit felesége homlokára.

Másnap kialvatlanul ébredtek. A bizonytalanság miatt, hiszen továbbra sem tudták hazaérnek- e, és ha igen, akkor hogyan és mikor. Délelőtt a három diákkal együtt a város Fő terére mentek, hogy megpróbálják valamilyen járművön folytatni útjukat. Szerencséjükre sikerült felkapaszkodniuk egy teherautó tetejére, mely Veszprémet is érintve Körmend felé tartott. Ám a fő úti cél a határ volt. Ugyanis megnyitották a határt a kivándorlók részére. De ezt nem tudta a fiatal család. Ők csak végre haza akartak jutni.

Erzsébet, mikor felszállt az autóra elvesztette férjét és gyerekét. Fiát valahová előre ültették, férje pedig máshol tudott csak felszállni az amúgy is zsúfolt kocsira. Több napig zötykölődtek, közben több városban és faluban is megálltak. Veszprémnél búcsút vettek a három fiatal diáktól. Az ő útjuk máshova vezetett. A katonai dzsip, melyen utaztak, nem érintette Szombathelyt. Ők oda tartottak. Amint leszálltak keresni kezdték, melyik jármű megy úti céljuk felé.

Emberek szálltak fel és le. Ám a kis család még nem ért útjuk végállomásához.

- Hova megy ez a sok ember? - szólított meg egy fiatal lányt Erzsébet, aki vele szemben ült.

- Nem tudom- válaszolt az. Hollófekete hajával vidáman játszott a szél.

- És maga? – kérdezősködött tovább Erzsébet.

- Nem tudom. Én a barátommal megyek, de nem tudom hová- biggyesztette le piros száját a lány. Nagy barna szemeiben Erzsébet felismerte a félelmet.

Talán négy nap is eltelhetett mire ismerőssé vált a táj. Egy temető mellett hajtott el a kocsi. Erzsébet felismerte, hogy ez a körmendi temető. Egy fiatalember szólt a sofőrnek, hogy itt lesznek leszállók. A kocsi megállt a központban.

A kis család végre fellélegezhetett. Megérkeztek. Most már csak pár perces séta várt rájuk, mire újra otthon lehettek. Fáradtan, de megkönnyebbülten ültek le a szobában. Bár nem is sejthették, hogy a megpróbáltatásoknak még nincs vége. Értesítették a rokonságot, szerencsésen hazaértek.

Másnap József szolgálatra jelentkezett a rendőrségen. Már felettesei és munkatársai sem bíztak abban, hogy újra láthatják kollégájukat. De az öröm nem tartott sokáig. Fegyveres orosz katonák szállták meg a rendőrség épületét, mivel a Batthyány- kastélyban volt az állomáshelyük. Senki se mehetett se ki, se be. A fogvatartottak még családtagjaiknak sem üzenhettek. Teltek a bizonytalan órák. Mígnem egy hét múlva Erzsébet kézen fogva gyermekét elment a rendőrségre, megtudakolni mi történik. Kis idő múlva a házból kilépett József, de nem engedték el őt. Csak a kerítésen keresztül tudott váltani néhány szót a házaspár.

- Mit csinálnak veletek? Miért nem jöhettek haza? – kérdezte aggódva a fiatalasszony.

- Nem tudom, mikor mehetünk haza. Nem mondhatok semmit- válaszolt férje megtörten. Félelem és fáradság tükröződött az arcán, majd bement a házba. Ismét becsukódott a nagy ajtó, amit egy fegyveres szovjet katona őrzött. Erzsébet így dolgavégezetlenül ment haza. Bár egy dolog vigasztalta, férje még életben volt. Kisfia előtt nem mutatta elkeseredettségét. Nem akarta, hogy megijedjen. Bár nem volt könnyű feladat nap- nap után megtartani nyugalmát és életkedvét. De bízott abban, hogy minden jobbra fordul.

Az egyik nap Erzsébet épp az ebédet készítette, mikor váratlanul József lépett be az ajtón. Felesége pár percig nem is fogta fel mi történt. Majd odalépett férjurához és boldogan megölelte. Elsírta magát. Hiszen már nem is remélte, hogy viszontláthatja férjét. Majd folytatta az ételkészítést, most már énekelve. Kisfiuk rögtön az apja ölébe telepedett.

József üveges szemekkel nézett ki az ablakon. Fáradt volt. Megviselték az elmúlt napok történései.

- Most már minden jobbra fordul- mormogta maga elé. Inkább magának mondta, mint a feleségének.

Odakint az ég sírni kezdett. Először csak csöpögött az eső, majd szép lassan zuhogni kezdett, mint azon a napon, amelyen embersorsok és nemzetsors örökre és végérvényesen megváltozott.

Hallgatok. Nem tudok megszólalni. Végül ismét mamám töri meg a csendet.

- Akkor más világ volt, mint most. El kellett fogadni, hogy a forradalmat ellenforradalomnak mondták. Az emberek féltek. Hiszen bárkit, bármiért és bármikor elvihettek egy kis munkára. Valaki pár nap múlva hazamehetett. Akadt olyan is, aki évekig csak kis munkát végzett, vagy börtönben volt.

De volt olyan, sajnos, hogy a családot nem is értesítették szeretetett családtagjukról. Sokan napokig a börtönök előtt álltak, remélve, az épületből kifelé hajtó szekéren levő koporsókban nem apjuk, fiuk, vagy kedvesük fekszik, holtan. Senki sem mert beszélni a forradalomról. Főként nem a gyerekeknek, nehogy elmondják a halottakat az iskolában. Mindenki félt. Így még a te szüleidnek és nagybátyádnak – a kis Pisti- és nagynénidnek sem mondtunk semmit. El kellett fogadni a rendszert, ami ugyanolyan volt, mint 1956 előtt. A papa soha se mondott egyetlen szót se az október 23-ai és az azt követő napokról. – nagyot sóhajtott. Kis szünetet tartott. Papámra tekintettem. Ő is figyelmesen hallgatta a mamát, bár nem mondott semmit.

- De most más a helyzet. – éreztem megváltozott a mamám hangja. Mintha megkönnyebbült volna. Nem szóltam közbe. Hagytam hadd mondja el, amit még akar. – Most már nincs félelem. Szabadon mondhat mindenki azt, amit akar. Ezért örülök annak, hogy végre én is elmondhattam, mi is történt velünk 1956 október végén és mi következett utána.

Én, mint akit kitüntettek, boldog vagyok, hogy a nagyszüleim megosztották velem életük legkalandosabb, de egyben legnehezebb időszakát is. De a boldogság mellett valami más is van a szívemben. Talán büszkeség, szomorúság vagy düh? Nem is tudom. Talán mindhárom.

Ez az igaz történet megváltoztatta az 1956-ról kialakult képemet. Mindössze ötven éve tört ki a forradalom, mégis csak az utóbbi években kezdett egyre több könyv, elbeszélés és film megjelenni az ’56-os forradalom és szabadságharcról és az azt követő megtorlásról.

Remélem egyre többen érdeklődnek az 1956-os eseményekkel kapcsolatban az igaz történetek iránt. Én ezek után, ezt teszem.

Amazonok és kalózok

2011-07-12T01:33:00.000-07:00

1. Fejezet

A végzetes jóslat

A szobában félhomály honolt. A kis kerek ablakon át nem szűrődött a helyiségbe fény. Mintha a legsötétebb éjszaka lett volna odakint, amiből a bent lévők semmit sem érzékeltek.

Csönd volt. Várakozó hallgatás. Hirtelen pislákoló fény gyúlt. Ebben a halvány világosságban kirajzolódtak a tárgyak, alakok körvonalai. S a hallgatás is azon nyomban elillant. Helyét fura zajok, hangok vették át. Repedt fazekak csörrentek egymáshoz. Rekedt hangok követelték napi gyógyszeradagjukat. S számtalan megerősödő vagy elhalkuló állathang tűnt ki egy-egy pillanatra a zavarból.

A jelenség központja egy kerek asztal volt a szoba közepén, ahol két emberi test helyezkedett el.

Egy fiatal nő ült az asztal egyik oldalán. Talán még a harmincat sem töltötte be. Haja a feketénél is feketébb és hihetetlenül göndör. A hullámos loknik finoman keretezik ifjú arcvonásait. Szemei sötétbarnák. Ám nem csak a színük miatt sötétek. Szépen ívelő szemöldöke még jobban kiemeli arcának vonásait. Pisze orra és majdhogynem természetellenesnek ható duzzadt, vörös ajkai igazi isteni remekművek. Bőre hibátlan. Nem csúfítják el sem szeplők, sem anyajegyek. Így kitűnően érvényesülhet napsütötte arcbőre. Nőies idomait még jobban kihangsúlyozza a hosszú ujjú, gallérján és ujján fodrokkal díszített fehér ing, a fekete vászonnadrág és magas sarkú csizma.

Fekete szembogarai a körülötte lévő árnyékokat kutatták. Megpróbált hozzászokni a hirtelen támadt világossághoz. Alaposan körbenézett. Egy centit sem hagyott ki. A hangok forrásait kereste. Szeme lassacskán elválasztotta az árnyékokat a testektől. Felfedezte, a kabinban kettejükön kívül még sok más lény van. Csak nem tudott rájönni mik azok. Hiszen a közvetlen előtte lévő arcán kívül más teremtménynek csak a sejtelmes körvonalait észlelte.

„Képzelődöm? Ott a sarokban van egy elefántfejű majom? A hátam mögött meg egy sas medvemancsokkal – fordult hátra- vagy mégsem? Mi volt ez? Papagáj? Inkább farkasvonyításhoz hasonlított. Vagy mégsem? Azt hiszem, ha ennek az egésznek vége lesz, elmegyek nyaralni. Nem! – kiáltott gyáva énjére – Nem fogok megfutamodni. – így zakatoltak agyában a gondolatok. Aztán már azt vette észre, hogy az öregasszonyt figyeli. Amíg alaposan szemügyre vette vendégét, azon töprengett, vajon mit láthat az a varázsgömbben. Vendége valamikori sötét színű hajába az idő már rég beleszőtte fehér fonalait. Arcát barázdák szántották fel. Szinte meg se lehetett ismerni „gyerek orcáját”. A sok év tette ilyen meggyötörtté. Bár a külső nem minden. Ahogy mondani szokás. Öreg alakja alatt hihetetlen energiák rejtőztek. Vén kobakjában hatalmas tudás gyűlt fel az évek során. De, hogy mennyi esztendő telt el születése óta, azt senki se tudta megmondani. Ezen gondolkozott a fiatalabbik is.

– Ahhoz képest, hogy a leghatalmasabb boszorkány, akit csak ismerek, nem úgy néz ki. Még egy paraszt is jobban fest. Ezekben a rongyokban inkább koldushoz hasonlít, aki régen kalóz volt, de mindenét elitta, még az eszét is. De ha nem lenne ilyen jó illata simán össze lehetne keverni valami paraszttal, - boncolgatta fiatal esze a látottakat. S igaza volt. Ugyanis csak most tűnt fel neki hosszú percek multán, hogy kellemes bódító illat lengi be a szobát.

Az öregasszony, aki „lámpát gyújtott” egy átlátszó gömbbe nézett és mormolt valamit, de azt a másik alig hallotta. Ha meg el- elcsent egy-egy szót, azt nem tudta értelmezni. Az asszony szürke szemei egy varázsgömbre meredtek és görbe ujjaival bűvölte. Mintha lelke egy teljesen más helyen lenne vagy nem is élne.

–De akkor nem mozognának a kezei, ha hallott volna - elemezte vendégét a nő. Ám az nem mozdult. Továbbra is folytatta egyhangú viselkedését. Akár csatázhattak vagy ágyúzhattak is volna a füle mellett, annyira nem érzékelte a külvilág ingereit.

Most komoly feladat előtt állt. Nem tévedhetett. Életekről kellett döntenie. Sorsokról. Azokról, akiket támogat, véd és akiket akadályoz minden lehetséges eszközzel. Ez lebegett lelki szemei előtt.- Csak Melánia semmit se sejtsen az egészből. – gondolta.

Melánia sötét szemei felcsillantak, ahogy belenézett a kristálygömbbe. Kíváncsi és türelmetlen volt, vajon mit láthat a vénasszony benne. Ő ugyanis csak egy átlátszó üveget és semmi mást. Elképzelni se tudta, mi tart olyan sokáig egy jövőbenézésen. Ez idő alatt a levegőben várakozásféle jelent meg. A vihar előtti csönd. A fura vonyítások, károgások, sípolások lassan abbamaradtak, s helyüket átvette a hallgatás. Ez a hallgatás törékeny kis szerkezetnek bizonyult, amit bármikor elűzhet valami. Csak az a kérdés, mikor és mi lesz az. Melániának is feltűnt pár pillanatra a csend, de nem is bánta. Nem tulajdonított neki nagy ügyet.

–Legalább nem kergetnek az őrületbe a ricsajozásukkal - gondolta, majd folytatta egyre türelmetlenebbül a várakozást.

Fel se tűntek neki testének veszélyt jelző apró jelei. Szíve hevesen zakatolt, izzadt a tenyere, ujjai mintha jégcsapok lettek volna. De ő ezt észre se vette. Mintha a halálos ítéletére várt volna…

- Ez nem lehet igaz. Mintha már órák óta itt lennénk. Nekem erre nincs időm. - éledt fel benne a kíváncsiság lángja. Végül megszólalt, nem is leplezve türelmetlenségét.

- Na mi lesz már? – a félhomályban nem lehetett látni, de szemei szikrákat szórtak.

Amikor megszólalt, halk moraj futott végig a kis helyiségen. Maga sem tudta eldönteni csak képzelődött csupán, vagy tényleg jól érzékelte a külvilág ingereit.

Ám a vele szemben ülő mintha meg se hallotta volna kuncsaftja szemrehányó mondatát, belekezdett mondandójába még mindig a gömbbe nézve.

- A sűrű köd lassan oszladozni kezd – krákogta –Látok egy lányt. Ahogy az álmodban láttad pont úgy néz ki. Barna göndör haja van, Szemei barnák és a jóságot, tisztaságot tükrözik. Még nagyon fiatal. Semmi nyoma fegyvernek. Íjnak se, mint ahogy mondtad. Ő nem az a személy, akit keresel Melánia – fejezte be tekintetét a nőre emelve.

- De igen pontosan ő az, akit keresek! – csattant fel Melániából a félelem és a düh különös keveréke. A csönd törékeny kristálya eltörött. A korábban rejtélyes módon elhalkult lények most mintha életre keltek volna. Ricsajok, dörmögések, károgások, fütyülések, és még ki tudja hányféle zaj vette át a hallgatást. Melánia félelmét és dühét ez még tovább növelte. A rettegést, hogy beteljesülhet a még lehetetlen és düh amiatt, mert talán ezt még megakadályozni sem tudja. Majd folytatta-

- Ahogy mondtad, Kreszcencia, úgy láttam álmomban is, csak éppen nem ült ilyen békésen, hanem engem ölt meg. Tudom mit beszélek. A látomásaim sose csapnak be. Azt is megálmodtam, hogy a Fekete Drácó kalózkapitány hajóján fogok élni, és pár nap múlva meg is történt. Úgyhogy ne próbálj átverni öreg boszorkány! Én is vagyok olyan jó varázsló, mint te, ha nem jobb! – s fenyegetőzve rázta öklét már állva. Szemei csak úgy parázslottak ereje tüzétől. Nem lett volna ajánlatos tovább dühíteni.

- Nyugodj meg! – próbálta lecsillapítani Kreszcencia. Maga is próbálta megőrizni nyugalmát, hogy a másik ne lássa tépelődését. Számított Melánia reakciójára. De tudta azt is, ifjabbik társának ereje lassan tényleg meghaladja az ővét. Cselekednie kell. Vagy ő vagy… Gondolatmenetét a lány szakította félbe, aki már nem törődött azzal, kivel is beszél. Teljesen kivetkőzött emberi mivoltából.

- Akkor nyugszom meg, amikor végre meg tudom a teljes igazságot! Igaz-e az álmom vagy sem! – s tett egy kört az asztal körül. Valósággal forrt körülötte a levegő. Most már cseppet sem érdekelték a szoba lakói, bármilyen sötét alakok is legyenek azok. A halálfélelem bátorrá és eltökéltté tette.

- Adj időt, és megmondom jövőd –kérte Kreszcencia s újra a gömb felé fordult. Arcán a barázdák mélyebbek lettek, ahogy ismét a végtelen tudományok óceánjába vetette magát.

- Az álmod nem hazudik. – szólalt meg váratlanul az öreg boszorkány kimondva azt, amitől Melánia a legjobban tartott. – Már fegyvere is van. Nem is akármilyen. Egy faragott íj, amit nem csinálnak mindenhol. Most még olyan, mint vele egykorú társai. Rendes és segítőkész, és próbálja még felfedezni a világot. Ártatlan és…

- Az nem lehet ártatlan, aki meg akar engem ölni! – fortyant fel Melánia.

Ám az öregasszony már eldöntötte, mi a helyes út, amivel tépelődéseinek, ha nem is örökre, de jó időre véget vethet.

- A mai naptól számítva öt év múlva az a lány meg fog… – de nem fejezhette be

- Csak nem, azt akarod mondani, hogy ez a kislány akar majd megölni? – Kreszcencia helyett a fiatal boszorkány mondta ki a saját rémisztő jövőjét. Meg is kellett kapaszkodnia az asztalban, mert egy pillanatra elvesztette lába alól a talajt.

- Ezért hívta ide ezt az embert? Hiszen maga is tudja már mi fog történni – szerencsére a másik nem láthatta, de falfehér lett.

Némi csönd következett a társalgásban. Mindketten próbálták feldolgozni, hogy ez a látomás mennyire és milyen mértékben változtatja majd meg életük további részét. Végül Melánia tért észhez előbb. Mint mindig már tudta mit kell csinálnia. – Ha meg tudja mondani, mit fog csinálni az a lány, akkor azt is meg tudja, hol van most éppen. – így gondolkozott.

- Azonnal mondd meg, hogy akadályozhatnám ezt meg! – követelőzött Melánia.

- Meg kell ölnöd, még mielőtt kifejlődnének a képességei és ő tenné ezt meg veled – adta

meg a bölcs választ a látnok.

- Könnyű mondani vén banya! Hiszen még azt sem tudom mi a neve és hol lakik –

buggyant ki a fiatalabbikból az életétmentő kérdés. Kreszcencia tudta most már nincs megállás.

- Roxána a neve, innen nem messze lakik Phoenix falujában a parton. Holnap reggel

odaértek. Sok szerencsét! – ezek voltak az utolsó szavai még mielőtt nagy füst és sistergés közepette eltűnt a helyiségből. Melánia kissé megdöbbenve nézett körül.

- Kissé talán elvetettem a sulykot mikor azt mondtam, hogy én nagyobb boszorkány

vagyok, mint ő. Hiszen ő akkor van itt vagy ott, amikor akar. Ráadásul mindenét cipeli – azzal megigazított egy kancsót az asztalon.

- Jó újra a szobámban lenni – nyugtázta, majd kiment a szobájából. A kabinok közötti hosszú és szűk folyosón ment végig. A folyosó végén egy lépcső vezetett a fedélzetre. Mielőtt rálépett volna a lépcsőfokokra, egy pillanatra megállt és nagyot fújt. Próbált nyugalmat erőltetni magára. Nem akarta, hogy meglássák rajta a jóslat okozta félelmet. Most már mindennap retteghet attól, hogy egy kislány megöli.

- De mit is mondott az öreg boszorkány? – kérdezte magától. – Valami nyamvadt faluban van, innen nem messze és holnap oda is érünk. A kapitány biztosan örülni fog, hiszen már napok óta éhezik a banda. Összeköthetjük a hasznost a szórakozással-, azzal felment a fedélzetre.

Ahogy várta, a nap épp lenyugodni készült. Amíg bent voltak a kabinban nem tudta meghatározni mennyi lehet az idő. Most megállt, próbált hozzászokni a fényhez. Körbenézett. A hosszú évek alatt megtanulta a hajó felépítését. A hatalmas bárka fenségesen szelte a habokat, kiváltképp egy- egy ütközetben. A kereskedőhajók kifosztására tökéletesen megfelelt a nagy rakodótérrel rendelkező, de felépítéséből következően fürge vitorlás. De most meg se mozdult. Állt álmosan és megalázóan tűrte a víz támadását.

A kapitányt kereste. A kapitány egy magas, erős testalkatú ember volt. Bár már felette is eljárt az idő, hiszen barna színű hajában megjelent néhány ősz szál, amelyek megcsillantak a napfényben. Ugyanúgy, mint zöld szemei. Bajuszát és szakállát hosszúra növesztette az idők folyamán, már abban is fellelhető volt néhány ősz szál. Kemény arcvonásait még kihangsúlyozottabbá tették fekete szemei. Ruhája is megkülönböztette embereitől. Élénk, piros színű ing, barna vászonnadrágját széles öv tartotta, lábán „királyi” cipellő villogott. A hajó vezetője a tatnál állt a kormánykeréknél. Melánia a kormányoshoz ment, aki már türelmetlenül várta.

- Beszéltél az öreg boszorkánnyal? – kérdezte mély, de tiszteletet követelő hangján. Láthatólag nem rajongott a varázslókért.

- Igen. Jó hírem van fiúk – emelte fel hangját Melánia, majd a legénység felé fordult – Holnap egy Phoenix nevű falut támadunk meg.

- És az miért olyan nagy dolog? – kérdezte a kapitány, örömét leplezve, hiszen készleteik már jócskán kiürültek.

- Hogy miért? – kérdezett vissza Melánia – Mert ott lakik az a lány, aki meg akar ölni. Olyan régen öltünk, nem igaz fiúk?

A legénység örömujjongásban tört ki. Gyorsan elkezdték a hajót felkészíteni az útra. A vitorlákat és a macskavasat felhúzták. Hogy nyikorgott az! Majd mintha varázsütés lett volna, a hajó elindult. A kalózok tekintetüket a messzi távolba merítették. A következő napra gondoltak. Arra, hogy annyi nap nélkülözés után végre jól érezhetik magukat.

Ó, igen. Ott áll mellettük a vén kaszás. Fekete csuklyás ködmönében, kaszájával a kezében és feketén vigyorog. Tehát már ő is tudja. Tudja azt, amit más jogának is lenne tudnia. De az még nem tudja. Ártatlanul éli gyerekéveit…

Hét

2011-07-12T01:28:00.000-07:00

Hetet kezdi hétfő,

Borongós kedvű idő,

Álmos arcú manók,

Szomorú, kócos feje.

Őt követi kedd,

Ébredező idő,

Ásító manók,

Nyúlánk nyaka.

Totyog szerda,

Untató idő,

Bolondozó manók,

Bütykös ujjai.

Csütörtök sétál,

Virgonckodó idő,

Ugráló manók,

Hosszú karjai.

Péntek szalad,

Örülő idő,

Ünneplő manók,

Ép fatörzse.

Szombat baktat,

Mosolygó idő,

Táncoló manók,

Kurta lábai.

Vasárnap rohan,

Ásító idő,

Síró manók,

Tömzsi talpai.

Első bejegyzésem

2011-06-30T09:12:00.001-07:00

Helló drága blogom! :-)